2. rész - Az elmegyógyintézetben

Sziasztok! Meghoztam a 2. részt, ami hosszabb lett mint az első, de még mindig a rövid részek közé tartozik. Egy ideig nem lesz rész, mert nem leszek itthon, de már kiterveltem, hogy amikor anyuék jönnek értem elhozatom velük a laptopomat és hazafelé addig írom a következő rész, míg le nem merül a laptopom. Mást nem is szeretnék mondani, jó olvasást! :)

*Haven

Nem szabadultam meg a nagydarab férfiktól, akik mindenhova ráncigálnak, még nem. Remélhetőleg az utolsó találkozásunk volt ma, mikor kiszedtek a rendőr kocsiból és az elmegyógyintézet felé húztak. Fekete vaskapuja volt, tégla fala, fekete cserepes tető, furcsa üvegablak, amiken rácsok voltak, úgy nézett ki, mint egy horror ház. Elég régi volt és nagy, biztos sok furcsa ember van odabent. Az udvar sem volt kicsi, fehér köves út vezetett az épülethez, amúgy meg az egész udvar füves volt. Egy lélek sem volt kint, minden halk volt és barátságtalan. A bejárati ajtó nagy volt és fából készült, látni lehetett rajta, hogy ősrégi. Az egyik gorilla kinyitotta azt, persze közben nem engedett el. Pedig legszívesebben elszöktem volna, semmi kedvem sem volt egy diliházba kerülni még akkor, se ha ez jobb, mint a börtön. Egyáltalán nincs itt helyem, nekem most otthon kéne lennem és élnem az életemet. Fel sem fogtam rendesen, hogy szinte nincs is otthonom, sőt családom se. Erről csak az jutott az eszembe, hogy azért vagyok itt, mert valami olyannal vádoltak, meg amit nem követtem el. Ez a gondolatom hamar elszállt, mert, amint beléptünk az ajtón arra kezdtem figyelni, hogy mi történik és, hogy mi ez a hely. Egy előtérbe kerültünk ahol a padló fa volt, amit egy nagy régi szőnyeg fedett, pocsékul nézett ki. Ezen kívül volt egy váza, ami fehér volt rajta kék mintákkal a benne lévő virág már egy ideje elszáradhatott. Hamarosan egy hivatalos ruhában lévő kontyos nő állt elénk. Szigorú tekintete volt, nem volt szimpatikus. Végig mért majd a két kigyúrt pasasra.

- Kövessenek! – mondta, majd megfordult és elindult egy hosszúnak tűnő lépcső felé-

Igazam volt, az a lépcső rohadt hosszú és egyenes, egy kanyar sem volt rajta.  Mikor felértünk – végre! – egy kisebb előszobába kerültünk, ahol volt két fotel és egy kis asztal. Egy faajtót találhattunk, aminek üvegablaka volt és csipkefüggönye. Nem volt túl nagy az az ajtó, szóval nehézséget okozott bemenni rajta hárman. Az ajtó egy jó nagy szobát rejtett, ami olyan volt, mint egy nappali. Nagy hangokra lettem figyelmes amint bevittek oda. Mindezt egy fiú okozta, kábé velem egyidős lehetett. Szőke haja össze vissza állt, kiabált és mindent felborított, ami az útjába került. Körülötte mindenkin félelem látszódott, de talán az a fiú volt a legrémültebb, akivel ordibált. A kiabáló fiú felém nézett, ami nem tartott sok ideig, mert berontott három kisebb testalkatú férfi, mint akik engem hurcoltak, akik gondolom azért jöttek, hogy megakadályozzák a rendbontó fiút a… rendbontásban. Mind ez persze nagyon gyorsan történt és nem is láthattam olyan sokat belőle, mert engem közbe vonszoltak Isten tudja hová. Egy újabb folyosóra értünk, ahol sok ajtó volt. Az egyik előtt megállt az a nő aki idáig vezetett minket, majd kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, pontosabban kitárta előttünk a gorillák pedig belöktek, majd eltűntek, a nő meg becsapta az ajtót. Érdekes. Egy irodában találtam magam, mindenhol fa bútorok voltak, a növények nem voltak elrohadva, szóval ez elég barátságos helynek számított, viszont megmaradt az az ízléstelen szőnyeg. Egy asztal volt az iroda közepén, ami mögött egy göndör vállig érő barna hajú nő ült.

- Ülj csak le nyugodtan. – mosolygott rám én pedig megtettem, amit kért. – Szóval te vagy Haven Bulter?

- Igen. – válaszoltam.

- Clara Jhonson vagyok, én foglak kivizsgálni. – mutatkozott be.

- Kivizsgálni? – kérdeztem vissza.

- Igen, tudod kaptam egy papír a kihallgatásról miszerint nem emlékszel, hogy mi történt azon az estén. – magyarázta, mire én bólintottam.

Végül is ez nem hülyeség, mert visszaemlékezem arra, hogy milyen unalmas dolgot csináltam és kiderül, hogy mindenki egy segg, mert én nem mészároltam le a családom.

- Szóval maga olyan pszichológus féle? – érdeklődtem.

- Valami olyasmi, de most inkább beszéljünk rólad. – terelte a témát magáról rám.

Egy nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem:

- Mit szeretne tudni? – kérdeztem. – Hogy öltem-e? Hogy többet tudok-e, mint elmondtam, vagy éppen azt, hogy volt-e okom ilyet tenni? Mert akkor biztosíthatom róla, hogy ezekre mind a „nem” szócska érvényes! Hogy miért? Mert nem tettem semmit az égvilágon és már kezd elegem lenni abból, hogy senki nem hisz nekem.

Nem lepődött meg, csak meredt rám, nem tudtam mit gondol, bármi járhatott a fejében. Végül kedvesen elmosolyodott.

- Semmi ilyesmiről nincs szó. – mondta a kedves hangján.  – Együtt meg fogjuk tudni, hogy mi az igazság! Nem kell aggódnod, viszont meg kell ígérned, hogy amíg együtt dolgozunk, végig igazat fogsz nekem mondani mindenről! Bennem száz százalékig megbízhatsz! Minden, ami ebben a szobában elhangzik, az kettőnk közt marad!

Csak néztem rá, végül bólintottam. Még egyáltalán nem bízok benne, hiszen idegen. Fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam, hogy hisz-e nekem. Az ilyen terapeutáknak vannak módszereik és félek, hogy félrevezet, mert bűnösnek talál. Nagyon oda kell majd figyelnem, hogy mit mondok. Nehéz lesz, mert nem tudom, hogy mikor milyen kérdést tesz majd fel vagy miről fogunk beszélni, bármi. Nagy levegőt vettem, majd hátradőltem a székben, próbáltam koncentrálni.

- Most kérdéseket fogok feltenni, amire válaszolnod kell. – kezdte. – Volt olyan családtagod, akivel nem jöttél ki olyan jól vagy történt valami, ami megviselt, esetleg családon belüli erőszak?

- Nem. – válaszoltam és elég hülye fejet vághattam a meglepettségtől. – Nem! Ez milyen kérdés? Maga mindenkinek csak úgy feltesz ilyen kérdéseket?

- Oké, nyugodj meg! Ezek csak kérdések! – tette maga elé a kezét ez a bizonyos Clara Jhonson.

- Nem! Ez az egész egy nagy baromság! – akadtam ki, felzaklatott már most.

- Le kell nyugodnod! Össze vagy zavarodva és talán nem is tudod, hogy mi vagy! – magyarázott nekem.

- Hogy mi vagyok? Miről beszél? Mégis mi lennék? – tettem fel ezeket a kérdéseket.

- Szociopata. – jelentette ki.

Ahogy ezt meghallottam elkezdtem nevetni. Nem ilyen gúnyos nevetés volt, hanem inkább kínos és hitetlen. Aztán hirtelen abbahagytam a nevetést és fájdalmas arccal megkérdeztem:

- Mi?

Még mindig szórakozott voltam, el se tudtam hinni, hogy ilyet feltételez rólam. Csak meredten bámult rám, meg se moccant. Semmi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, olyan volt, mint aki sokkot kapott bár fogalmam sincs, hogy mitől kapott volna. Hirtelen minden lehetőséget elfelejtettem, csak arra tudtam gondolni, hogy mindenki ellenem van. Nem az igazat akarják, hanem csak egy vallomást, vagy mit, hogy végre lezárják ezt az ügyet, sőt az is lehet, hogy már rég lezárták azzal, hogy én tettem addig, amíg én a kórházban feküdtem… meddig is? Ötletem sincs, lehet, hogy napokig. Mindegy is! Hülyeség az egész, senki nem akar segíteni!

- Kiszórakoztad magad? – szólalt meg Clara Jhonson kizökkentve a gondolatmenetemből.

- Kiszórakoztam magam? – nőttek nagyra a szemeim. – A fejemhez vágja, hogy szociopata vagyok és ennyit kérdez? Te jó ég! Milyen orvos maga?

- El kell fogadnod az igazságot és azt, amit tettél! – mondta hidegen.

- Na, jó! Maga nem normális! Én egy percet sem maradok itt! – azzal felálltam a székről és nemes egyszerűséggel az ajtó felé indultam.

- Mit képzelsz mégis hová mész? – pattant fel, de nem mozdult.

Nem válaszoltam semmit, csak gyorsan kirontottam az ajtón és futni kezdtem a hosszú folyóson. Nem találkoztam senkivel, ami jól jött, mert teljesen eljutottam ahhoz a nappali féléhez, majd miután végig rohantam azon is – az ott lévők mind csodálkozva bámultak rám – az üvegajtót kitépve siettem le a hosszú lépcsőn. Clara Jhonson egy kis lemaradással követett, nem úgy tűnt, mint aki tud futni a magas sarkújában. „Szökik, szökni próbál! Valaki fogja már meg!” Egyre csak ezt kiáltozta, ami nem könnyítette meg a dolgom, mivel elég hangos volt, így nagy az esélye, hogy meghallják. Még mindig a lépcsőn voltam, mikor egy férfivel találtam szembe magam, aki segített azt a fiút elhurcolni. Hirtelen próbáltam visszafelé menni, de az sem bizonyult túl jó ötletnek, mivel Clara Jhonson beért. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogy mit csináljak. Végül megpróbáltam áttörni a férfin, ami nem nagyon sikerült, mert az egyik karjával megfogott. Nagy volt bennem a szabadulási vágy, ezért a lehető legerősebben beleharaptam az őr karjába, mire az fájdalmasan felkiáltott és elengedett. Kaptam az alkalmon és rohantam lefele tovább. Az őr még utánam kapott a másik kezével, de szerencsére nem ért el, így lejutottam akadálytalanul a lépcső aljáig.

- Ne csak ott álljon! Utána! El kell kapnunk! – hallottam Clara Jhonson rikácsolását, ami jobban megindított a futásra.

Mikor a bejárati ajtóhoz értem láttam, hogy még két őrrel szaporodott az üldözőim száma plusz a kiabálásokra az a nő is kijött, aki felvezetett az emeletre. Nem haboztam lenyomtam a kilincset és már kint is voltam az udvaron. Villámsebességgel közeledtem a fekete rozsdás vaskapuhoz, amit már nem tudtam kinyitni, mert egyszerre mind három őr lefogott és hurcolt vissza. Nagy felfordulást okoztam, mert a terapeutám és a nő - aki valami nagyon fontos ember lehet – hol egymással, hol velem ordibáltak, az őrök meg rángattak. Mikor beértünk kábé minden élőlény velem volt elfoglalva. Sokan csak csodálkozva néztek és kérdezősködtek volt, aki csak távolról figyelte az eseményeket, egyesek pedig utálkozva méregettek és a halálomat kívánták. Bármelyikről is volt szó fura volt és idegesítő. Ennek a nagy hangzavarnak a nő – komolyan már meg kell tudnom, hogy ki az – vetett véget egy „Csönd legyen, mindenki menjen a dolgára!” kiáltással. Legnagyobb meglepetésemre mindenki elhallgatott. Innentől kezdve már csak azt vártam, hogy mi lesz velem. A nő rám nézett, az arca szigorú volt, majd megszólalt:

- Bezárni!

Erre az egy szavára az őrök már rángattak is Isten tudja hová…