3. rész - Bezárva

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem! De most meghoztam a 3. részt, ami nem annyira hosszú, de remélem azért tetszik majd! Jó olvasást!

*Haven

Olyan volt, mintha egy pincébe kerültem volna. Sötét volt és hűvös, poros, koszos. Egy keskeny folyosón mentünk végig mellettünk nagy vasajtók sorakoztak, amiken egy kis rácsos ablak volt. Az ajtókon lakat, lánc és még tolós zár is volt, képtelenség lenne onnan kijutni. Az egyik előtt megálltak az őrök, az egyik kivett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta az ajtót. Nem voltak túl kedvesek velem, főleg nem az, akibe beleharaptam. Úgy belöktek az ajtón, hogy a földre estem, ami kemény volt és hideg. Felálltam és az ajtóhoz rohantam, ami becsukódott előttem, így elzárva azt a minimális fényt, ami kint volt. Kinéztem a rácson és láttam, hogy az őrök bebiztosítják a zárakat, majd elmennek. Elsétáltam az ajtótól beljebb a cellába és megcsapott a bűz. Fintorogva néztem körül, majd megakadt a szemem valamin, amiről halvány lila gőzöm sincs, hogy mi. Közelebb mentem hozzá és leguggoltam. Kétség kívül onnan jött ez a förtelmes szag. Már épp nyúltam volna felé, mikor meghallottam egy hangot:

- Én a helyedben nem nyúlnék hozzá! Az előtted lévő fickó felvágta magát és nem nagyon takarítottak utána. – nagyra nőtt szemekkel pattantam fel onnan, mikor tudatosult bennem, hogy az a fehér cucc valamilyen belső szerv. – Kár, pedig bírtam a pasast.

A tudattól, hogy valaki itt lett öngyilkos és én látom a belső szervét, sőt a bűzét is érzem elkapott a hányinger. Csak egy kis idő múlva néztem arra amerre a hangot hallottam. Az a fiú volt az, akit ma reggel elvittek az őrök. A mellettem lévő cellában volt, de átlátott hozzám, mert az őt és engem elválasztott falon volt egy kisebb rácsos ablakszerűség, mint az ajtón. Ahogy ránéztem elég rémült fejet vághattam, mert elkezdett nevetni, bár fogalmam sincs, hogy ez miért olyan vicces. Ez után eszembe jutott, hogy hol vagyok és meg sem próbáltam megfejteni, hisz biztos, hogy ő beteg.

- Neked az vicces, hogy itt meghalt valaki? – kérdeztem felháborodva.

- Nem, nekem az vicces, hogy milyen fejet vágsz. – javított ki.

Erre csak hitetlenkedve megráztam a fejem, majd újra arra a dologra néztem és még rosszabbul éreztem magam. A hányinger egyre erősödött, féltem, hogy kipakolom a kis rókákat. Már a szemem is bekönnyezett a rosszulléttől, mikor a fiú újra megszólalt.

- Ou, elég rosszul nézel ki! – jegyezte meg. – Igazából csak vicceltem és az egy penészes valami…

Az utolsó mondatára egyszerre könnyebbültem meg és akadtam ki. Egyáltalán nem volt vicces ez az egész és teljesen felidegesített ezzel. Nagy levegőket vettem, hogy felfogjam az egészet, majd dühösen néztem a fiúra, akinek valószínűleg ez feltűnt.

- Ez csak egy vicc volt. – mondta.

- Mindig ilyen beteg vicceid vannak? – akadtam ki.

- Csak ha akad valakivel beszélnem, de általában nem. – válaszolt.

Hirtelen felindulásból a kezembe gyűrtem a magát ágynak nevező rozoga matracról a plédet és a penészes bigyót belecsomagoltam – persze nem nyúltam hozzá – majd betoltam a matrac alá.

- Te meg mit művelsz? – érdeklődött a fiú.

- Megszabadulok ettől a valamitől. – mutattam utána.

- Hát jó. – vont vállat.

Egy időre csend állt be közénk, ő még mindig ott állt és én sem mozdultam meg. Végül megtörtem a csendet.

- Miért vagy itt? – fordítottam felé a fejem.

- Úgy érted, hogy itt ahol most vagyok, vagy úgy átlagosan? – bonyolította túl a dolgokat.

- Mindkettő. – feleltem.

- Egyszerre csak egy kérdésre válaszolok. – jelentette ki, majd meg se várta a reakciómat. – Azért zártak be a jelenlegi helyemre, mert összeverekedtem az egyik hibbanttal.

- Azt láttam. – válaszoltam. – Pont akkor hoztak be.

- Igen tudom. Mindenki rólad beszél, nincs olyan élőlény ebben a tákolmányban, aki ne ismerne kivéve Kylant, akinek 5 másodperces a memóriára. – mondta és én teljesen megijedtem.

- Szóval mindenki tudja, hogy miért kerültem ide? – meresztettem rá nagy szemeket.

- Csak találgatnak. Mindenki csak annyit tud, hogy szörnyű dolog miatt, de ne aggódj, mindenkivel ezt csinálják, aki új. Idővel elfelejtik. – legyintett a végére. – De pontosan miért is vagy itt?

- Azt hiszik, hogy megöltem a családom és szociopata vagyok. – sóhajtottam.

- És így van? – tette fel ezt a kérdést nemes egyszerűséggel.

- Nem! Nem vagyok őrült! Miért hiszi mindenki ezt? – akadtam ki.

- Hé, nyugi! Én nem ítélek el senkit! Nekem elhiheted! – mondta, majd hozzátette. – Mellesleg nem úgy nézel ki, mint aki képes lenne gyilkolni.

- Ez valamilyen szinten nyugtató. – vallottam be. –Egyébként te miért vagy itt? Úgy értem olyan általánosan.

Egy ideig habozott, nem szólalt meg, mintha gondolkodna. Már épp bocsánatot akartam kérni, mert lehet, hogy rosszul érintette ez a kérdés, mikor megszólalt.

- Csak azért, mint te. – válaszolt, majd megfordult és elindult befelé a cellájába.

Nem mondott többet, én meg nem tudtam, hogy most megbántottam vagy valami. Úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten ez nem ér, mert én elmondtam, hogy mi történt még akkor is, ha nem a legjobb erről beszélni, aztán rájöttem, hogy ebben nincs semmi, mert nekem sem lett volna kötelező beszámolni az élményeimről. Lassan odasétáltam a rácshoz és lábujjhegyre álltam, hogy be tudjak nézni normálisan. A fiú, akinek még mindig nem tudom a nevét a matracon ült.

- Meg bántottalak? – kérdeztem.

- Nem. – nézett fel rám, majd hanyagul megvonta a vállat. – Csak elfáradtam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd elsétáltam volna a rácstól.

- Hé. – szólt utánam, mire visszafordultam. – Mi a neved?

- Haven Bulter. – válaszoltam. – Neked?

- Niall.

Bólintottam, majd hátat fordítva neki elindultam a matracom felé, ami alatt ott volt a pokrócba tekert undorító valami, így csak a szélére ültem rá. Egy idő után összekuporodtam, majd lehunytam a szemem…

Csörömpölésre keltem fel, amit az őrök okoztak, ugyanis kinyitották az ajtót és egy rozsdás vastálat löktek be rajta, majd becsapták az ajtót és a zárral kezdtek el babrálni. Megvártam, míg elmentek és a tálhoz sétáltam. Egy szelet üres kenyér volt benne. Megmordult a gyomrom így felvettem onnan. Kemény volt, de tudtam, hogy jobbat úgysem adnak. Átnéztem Niallhöz, de nála nem láttam semmi kaját.

- Te miért nem kaptál? – kérdeztem.

- Mert egyszer megpróbáltam kiszökni. – válaszolt.

A kezemben lévő kenyérre néztem, majd rá. A következő mozdulatom az volt, hogy félbetörtem és átnyújtottam az egyik darabot a rácson.

- Tessék. – mondtam.

- Kösz. – mosolygott rám halványan és elvette.

Ez után csend telepedett közénk, mert mid a ketten ettünk. Mivel kemény volt a kenyér elég nehéz volt elrágni, de én személy szerint már 3. napja nem ettem, szóval elhatároztam, hogy legyűröm még akkor is, ha beletörik a fogam. Végül sikerült megennem a kenyeret úgy, hogy épen maradjanak a fogaim. Ez után újra ledőltem, mert eléggé fáradt voltam és lehunytam a szemem, de nem aludtam. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor nyitottam ki újra a szemeimet. Nem tudtam, hogy kábé milyen napszak lehet, idebent aztán el lehet veszíteni az időérzékedet. Azt sem tudtam, hogy mennyi ideig leszek itt bent, vagy, hogy kiengednek-e innen. Az egyetlen ember, aki ebben már jártas lehet az a mellettem lévő cellában van. Oda is mentem a rácshoz és bekukkantottam. Nem nagyon láttam akármit is, mert sötét volt.

- Psszt! Niall! – szólítottam meg.

- Tessék? – hallottam meg egy fáradt hangot a sötétből, majd a hang forrása a rácshoz sétált.

- Meddig tartanak idebent? – kérdeztem.

- Az attól függ. Lehet 1-2 hét, hónap, változó. – válaszolt. – Miért zártak be?

- Szökni próbáltam. – mondtam.

- Ezt mások veszélyeztetésének és fellázításának veszik, szóval 1-2 hét. – felelte.

- Wow, profinak tűnsz a témában. – ismertem el.

- Csak kitapasztaltam. – vont vállat.

- Mennyi volt a legtöbb idő, amit bezárva töltöttél? – érdeklődtem.

- 3 hónap. – válaszolta. – Aztán visszaraktak 2 hétre.

- Miért kaptál 3 hónapot? – meresztettem rá a szemeimet.

- Egy bonyolultabb szökés miatt. – kezdte. – Volt a sok buggyant közt valaki, aki hasonló volt, mint én. Kylenak hívták. Elég jóba lettünk és kitaláltunk egy szökési tervet. Sokat készültünk rá, sőt majdnem sikerült, de közben Kyle meghalt. Engem elkaptak és bezártak 3 hónapra.

- És a 2 hét? – értetlenkedtem.

- Verekedés miatt. – vont vállat.

- Sajnálom. – mondtam.

- Mit? – ráncolta a szemöldökét.

- Kylet és, hogy nem sikerült elszöknöd. – pillantottam fel rá.

- Én is. – sóhajtott.

Fogalmam sincs, hogy hány napja lehetünk itt, de egyik reggel – ezt onnan tudom, hogy Niall szerint általában reggel jönnek le az őrök – arra keltem, hogy nyílik a lejáró ajtaja, majd a léptek egyre közelednek. Elhaladtak az ajtóm előtt és Niallénál álltak meg. Odasiettem a rácshoz, Niall csak állt és az ajtót nézte. Hallottam, hogy az őrök azzal a sok zárral babrálnak, kiengedik.

- Niall. Szólítottam meg, mire felém fordította a fejét. – Ha kiengednek, ugye megvársz?

- Hogy érted ezt? – kérdezte.

- Ígérd meg, hogy nem szöksz el addig. – mondtam.

- Nem fogok. – mosolyodott el.

Ekkor nyílt az ajtó és az őrök hátrafogták Niall kezét, majd kirángatták onnan.

2. rész - Az elmegyógyintézetben

Sziasztok! Meghoztam a 2. részt, ami hosszabb lett mint az első, de még mindig a rövid részek közé tartozik. Egy ideig nem lesz rész, mert nem leszek itthon, de már kiterveltem, hogy amikor anyuék jönnek értem elhozatom velük a laptopomat és hazafelé addig írom a következő rész, míg le nem merül a laptopom. Mást nem is szeretnék mondani, jó olvasást! :)

*Haven

Nem szabadultam meg a nagydarab férfiktól, akik mindenhova ráncigálnak, még nem. Remélhetőleg az utolsó találkozásunk volt ma, mikor kiszedtek a rendőr kocsiból és az elmegyógyintézet felé húztak. Fekete vaskapuja volt, tégla fala, fekete cserepes tető, furcsa üvegablak, amiken rácsok voltak, úgy nézett ki, mint egy horror ház. Elég régi volt és nagy, biztos sok furcsa ember van odabent. Az udvar sem volt kicsi, fehér köves út vezetett az épülethez, amúgy meg az egész udvar füves volt. Egy lélek sem volt kint, minden halk volt és barátságtalan. A bejárati ajtó nagy volt és fából készült, látni lehetett rajta, hogy ősrégi. Az egyik gorilla kinyitotta azt, persze közben nem engedett el. Pedig legszívesebben elszöktem volna, semmi kedvem sem volt egy diliházba kerülni még akkor, se ha ez jobb, mint a börtön. Egyáltalán nincs itt helyem, nekem most otthon kéne lennem és élnem az életemet. Fel sem fogtam rendesen, hogy szinte nincs is otthonom, sőt családom se. Erről csak az jutott az eszembe, hogy azért vagyok itt, mert valami olyannal vádoltak, meg amit nem követtem el. Ez a gondolatom hamar elszállt, mert, amint beléptünk az ajtón arra kezdtem figyelni, hogy mi történik és, hogy mi ez a hely. Egy előtérbe kerültünk ahol a padló fa volt, amit egy nagy régi szőnyeg fedett, pocsékul nézett ki. Ezen kívül volt egy váza, ami fehér volt rajta kék mintákkal a benne lévő virág már egy ideje elszáradhatott. Hamarosan egy hivatalos ruhában lévő kontyos nő állt elénk. Szigorú tekintete volt, nem volt szimpatikus. Végig mért majd a két kigyúrt pasasra.

- Kövessenek! – mondta, majd megfordult és elindult egy hosszúnak tűnő lépcső felé-

Igazam volt, az a lépcső rohadt hosszú és egyenes, egy kanyar sem volt rajta.  Mikor felértünk – végre! – egy kisebb előszobába kerültünk, ahol volt két fotel és egy kis asztal. Egy faajtót találhattunk, aminek üvegablaka volt és csipkefüggönye. Nem volt túl nagy az az ajtó, szóval nehézséget okozott bemenni rajta hárman. Az ajtó egy jó nagy szobát rejtett, ami olyan volt, mint egy nappali. Nagy hangokra lettem figyelmes amint bevittek oda. Mindezt egy fiú okozta, kábé velem egyidős lehetett. Szőke haja össze vissza állt, kiabált és mindent felborított, ami az útjába került. Körülötte mindenkin félelem látszódott, de talán az a fiú volt a legrémültebb, akivel ordibált. A kiabáló fiú felém nézett, ami nem tartott sok ideig, mert berontott három kisebb testalkatú férfi, mint akik engem hurcoltak, akik gondolom azért jöttek, hogy megakadályozzák a rendbontó fiút a… rendbontásban. Mind ez persze nagyon gyorsan történt és nem is láthattam olyan sokat belőle, mert engem közbe vonszoltak Isten tudja hová. Egy újabb folyosóra értünk, ahol sok ajtó volt. Az egyik előtt megállt az a nő aki idáig vezetett minket, majd kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, pontosabban kitárta előttünk a gorillák pedig belöktek, majd eltűntek, a nő meg becsapta az ajtót. Érdekes. Egy irodában találtam magam, mindenhol fa bútorok voltak, a növények nem voltak elrohadva, szóval ez elég barátságos helynek számított, viszont megmaradt az az ízléstelen szőnyeg. Egy asztal volt az iroda közepén, ami mögött egy göndör vállig érő barna hajú nő ült.

- Ülj csak le nyugodtan. – mosolygott rám én pedig megtettem, amit kért. – Szóval te vagy Haven Bulter?

- Igen. – válaszoltam.

- Clara Jhonson vagyok, én foglak kivizsgálni. – mutatkozott be.

- Kivizsgálni? – kérdeztem vissza.

- Igen, tudod kaptam egy papír a kihallgatásról miszerint nem emlékszel, hogy mi történt azon az estén. – magyarázta, mire én bólintottam.

Végül is ez nem hülyeség, mert visszaemlékezem arra, hogy milyen unalmas dolgot csináltam és kiderül, hogy mindenki egy segg, mert én nem mészároltam le a családom.

- Szóval maga olyan pszichológus féle? – érdeklődtem.

- Valami olyasmi, de most inkább beszéljünk rólad. – terelte a témát magáról rám.

Egy nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem:

- Mit szeretne tudni? – kérdeztem. – Hogy öltem-e? Hogy többet tudok-e, mint elmondtam, vagy éppen azt, hogy volt-e okom ilyet tenni? Mert akkor biztosíthatom róla, hogy ezekre mind a „nem” szócska érvényes! Hogy miért? Mert nem tettem semmit az égvilágon és már kezd elegem lenni abból, hogy senki nem hisz nekem.

Nem lepődött meg, csak meredt rám, nem tudtam mit gondol, bármi járhatott a fejében. Végül kedvesen elmosolyodott.

- Semmi ilyesmiről nincs szó. – mondta a kedves hangján.  – Együtt meg fogjuk tudni, hogy mi az igazság! Nem kell aggódnod, viszont meg kell ígérned, hogy amíg együtt dolgozunk, végig igazat fogsz nekem mondani mindenről! Bennem száz százalékig megbízhatsz! Minden, ami ebben a szobában elhangzik, az kettőnk közt marad!

Csak néztem rá, végül bólintottam. Még egyáltalán nem bízok benne, hiszen idegen. Fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam, hogy hisz-e nekem. Az ilyen terapeutáknak vannak módszereik és félek, hogy félrevezet, mert bűnösnek talál. Nagyon oda kell majd figyelnem, hogy mit mondok. Nehéz lesz, mert nem tudom, hogy mikor milyen kérdést tesz majd fel vagy miről fogunk beszélni, bármi. Nagy levegőt vettem, majd hátradőltem a székben, próbáltam koncentrálni.

- Most kérdéseket fogok feltenni, amire válaszolnod kell. – kezdte. – Volt olyan családtagod, akivel nem jöttél ki olyan jól vagy történt valami, ami megviselt, esetleg családon belüli erőszak?

- Nem. – válaszoltam és elég hülye fejet vághattam a meglepettségtől. – Nem! Ez milyen kérdés? Maga mindenkinek csak úgy feltesz ilyen kérdéseket?

- Oké, nyugodj meg! Ezek csak kérdések! – tette maga elé a kezét ez a bizonyos Clara Jhonson.

- Nem! Ez az egész egy nagy baromság! – akadtam ki, felzaklatott már most.

- Le kell nyugodnod! Össze vagy zavarodva és talán nem is tudod, hogy mi vagy! – magyarázott nekem.

- Hogy mi vagyok? Miről beszél? Mégis mi lennék? – tettem fel ezeket a kérdéseket.

- Szociopata. – jelentette ki.

Ahogy ezt meghallottam elkezdtem nevetni. Nem ilyen gúnyos nevetés volt, hanem inkább kínos és hitetlen. Aztán hirtelen abbahagytam a nevetést és fájdalmas arccal megkérdeztem:

- Mi?

Még mindig szórakozott voltam, el se tudtam hinni, hogy ilyet feltételez rólam. Csak meredten bámult rám, meg se moccant. Semmi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, olyan volt, mint aki sokkot kapott bár fogalmam sincs, hogy mitől kapott volna. Hirtelen minden lehetőséget elfelejtettem, csak arra tudtam gondolni, hogy mindenki ellenem van. Nem az igazat akarják, hanem csak egy vallomást, vagy mit, hogy végre lezárják ezt az ügyet, sőt az is lehet, hogy már rég lezárták azzal, hogy én tettem addig, amíg én a kórházban feküdtem… meddig is? Ötletem sincs, lehet, hogy napokig. Mindegy is! Hülyeség az egész, senki nem akar segíteni!

- Kiszórakoztad magad? – szólalt meg Clara Jhonson kizökkentve a gondolatmenetemből.

- Kiszórakoztam magam? – nőttek nagyra a szemeim. – A fejemhez vágja, hogy szociopata vagyok és ennyit kérdez? Te jó ég! Milyen orvos maga?

- El kell fogadnod az igazságot és azt, amit tettél! – mondta hidegen.

- Na, jó! Maga nem normális! Én egy percet sem maradok itt! – azzal felálltam a székről és nemes egyszerűséggel az ajtó felé indultam.

- Mit képzelsz mégis hová mész? – pattant fel, de nem mozdult.

Nem válaszoltam semmit, csak gyorsan kirontottam az ajtón és futni kezdtem a hosszú folyóson. Nem találkoztam senkivel, ami jól jött, mert teljesen eljutottam ahhoz a nappali féléhez, majd miután végig rohantam azon is – az ott lévők mind csodálkozva bámultak rám – az üvegajtót kitépve siettem le a hosszú lépcsőn. Clara Jhonson egy kis lemaradással követett, nem úgy tűnt, mint aki tud futni a magas sarkújában. „Szökik, szökni próbál! Valaki fogja már meg!” Egyre csak ezt kiáltozta, ami nem könnyítette meg a dolgom, mivel elég hangos volt, így nagy az esélye, hogy meghallják. Még mindig a lépcsőn voltam, mikor egy férfivel találtam szembe magam, aki segített azt a fiút elhurcolni. Hirtelen próbáltam visszafelé menni, de az sem bizonyult túl jó ötletnek, mivel Clara Jhonson beért. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogy mit csináljak. Végül megpróbáltam áttörni a férfin, ami nem nagyon sikerült, mert az egyik karjával megfogott. Nagy volt bennem a szabadulási vágy, ezért a lehető legerősebben beleharaptam az őr karjába, mire az fájdalmasan felkiáltott és elengedett. Kaptam az alkalmon és rohantam lefele tovább. Az őr még utánam kapott a másik kezével, de szerencsére nem ért el, így lejutottam akadálytalanul a lépcső aljáig.

- Ne csak ott álljon! Utána! El kell kapnunk! – hallottam Clara Jhonson rikácsolását, ami jobban megindított a futásra.

Mikor a bejárati ajtóhoz értem láttam, hogy még két őrrel szaporodott az üldözőim száma plusz a kiabálásokra az a nő is kijött, aki felvezetett az emeletre. Nem haboztam lenyomtam a kilincset és már kint is voltam az udvaron. Villámsebességgel közeledtem a fekete rozsdás vaskapuhoz, amit már nem tudtam kinyitni, mert egyszerre mind három őr lefogott és hurcolt vissza. Nagy felfordulást okoztam, mert a terapeutám és a nő - aki valami nagyon fontos ember lehet – hol egymással, hol velem ordibáltak, az őrök meg rángattak. Mikor beértünk kábé minden élőlény velem volt elfoglalva. Sokan csak csodálkozva néztek és kérdezősködtek volt, aki csak távolról figyelte az eseményeket, egyesek pedig utálkozva méregettek és a halálomat kívánták. Bármelyikről is volt szó fura volt és idegesítő. Ennek a nagy hangzavarnak a nő – komolyan már meg kell tudnom, hogy ki az – vetett véget egy „Csönd legyen, mindenki menjen a dolgára!” kiáltással. Legnagyobb meglepetésemre mindenki elhallgatott. Innentől kezdve már csak azt vártam, hogy mi lesz velem. A nő rám nézett, az arca szigorú volt, majd megszólalt:

- Bezárni!

Erre az egy szavára az őrök már rángattak is Isten tudja hová…

1. rész - Kihallgatás

Sziasztok! Meghoztam az 1. részt, ami még rövid mert az elején tartunk, de azért remélem tetszik majd... Jó olvasást! ;)

*Haven

Reggel van és még mindig a kórházban vagyok. Senkivel nem tudtam beszélni, így még mindig kérdéses a számomra, hogy mi történt. Csak feküdtem az ágyban és meredtem a plafonra, vártam, hogy valami történjen. Így tettem kábé egy órán át, mikor nyílt az ajtó és az a nő lépett be rajta, aki idehozott. Feljebb csúsztam az ágyon és érdeklődve néztem rá.

- Jó reggelt. – köszönt, mire én csak biccentettem.

A nő egy kicsit messzebb húzta tőlem a széket, majd leült. Egy ideig nem szólalt meg, maga elé bámult, majd pislogott egyet és rám nézett.

- Nem tudod miért vagy itt, ugye? – kérdezte egy fájdalmas mosollyal az arcán.

- Nem. – feleltem halkan.

Már épp mondott volna valamit, mikor egy csapat fegyveres manus rontott be az ajtón. Fegyvereiket felém tartották, de én csak nagy szemekkel bámultam rájuk, miközben lassan felemeltem mind a két kezem. A nő kétségbeesetten nézett rám majd, a rendőrökre, vagy mik voltak ezek. Minden nagyon gyorsan történt, egyszer csak ketten lerántottak az ágyról és megbilincselték a kezem. Semmit sem értettem, fogalmam sem volt, hogy mire jó ez az egész.

- Mit csinálnak? – rivallt rájuk az ismeretlen nő.

Hiába mondott bármit is engem csak hurcoltak kifelé. Az egyik férfi lemaradt és azzal a nővel beszélt valamit. Nem hallottam, hogy mit, mert engem csak lökdöstek el onnan. Mezítláb voltam, de őket nem érdekelte, így vittek el a kocsiig. Feszülten ültem végig az utat, már azért is mert végig fegyvert fogtak rám. Már nem mintha valami olyasmire készülnék, hogy kiugrok a kocsiból, vagy bántok valakit. Minél előbb meg akartam tudni, hogy miért csinálják ezt velem. Mikor a kocsi megállt két nagy ember megint kirángatott és egy nagy épület felé vittek… a rendőrségre. Rám tört a pánik, mert eszembe jutott amit tegnap az a férfi mondott az ajtó előtt. Dutyiba fogok kerülni és nem tudom, hogy miért! Én nem csináltam semmit! Bár ezek az emberek nem úgy néznek ki mint akiket bármiről is meg lehet győzni. A folyosókon húztak végig, ahol nem volt senki, majd megálltunk egy ajtó előtt, amit kinyitottak. Egy terem volt, ami szinte üres volt, csak egy asztal és két szék volt benne. Az egyik széken egy középkorú férfi ült, nem tűnt túl barátságosnak. A ráncigálóim bevittek abba a terembe és szinte lenyomtak a székre. Végre levették a bilincset, amitől megkönnyebbültem, de ez sajnos nem tartott sokáig mert a kezemet a székhez bilincselték, majd kimentek. A velem szemben ülő pasas elég hidegen nézett rám, amiért még feszültebb lettem, mint eddig.

- Valószínűleg nem tudja, hogy miért van itt. – kezdte el, mire én csak megráztam a fejem. – Nagy ütés érte a fejét gondolom ezért nem emlékszik semmire ami történt. – egy ideig hallgatott, majd megint elkezdte. – Elég súlyos üggyel vádolják.

- Én nem csináltam semmit! – akadtam ki, most már elegem volt ebből az egészből. – Hol vannak a szüleim?

- Megölte őket! – nevetett fel gúnyosan.

- Meghaltak? – könnyek gyűltek a szemembe, sőt már éreztem, hogy folynak le az arcomon. – Én-én nem bántottam senkit!

- De igen. Sajnos ezt kell, hogy mondjam! – sóhajtott.

- Nem öltem meg őket! – tiltakoztam már zokogva.

Hogy vádolhatnak ilyesmivel? Sosem voltam agresszív, nem bántanék senkit! Nem őrültem meg! Ez valami vicc vagy egy rossz álom? Mert akkor már igazán felkelhetnék! Nem is értem, hogy miért gondolják azt, hogy én tettem! Nem ártanék senkinek, nem hogy a saját családomnak! Nem állíthatják ezt rólam! Egyszerűen nem! Fel sem tudtam fogni rendesen amit hallottam, egyre csak azt hajtogattam, hogy „Én nem öltem meg senkit”

- Bizonyítékunk is van. – szólalt meg a férfi egy kis idő múlva. – Amikor a kórházba vitték a szülei vérét találták meg magán és a gyilkos fegyver is előkerült.

- Az nem lehet! – ráztam a fejem, a könnyeim egyre csak hulltak.

- Mondja el mire emlékszik! – nézett mélyen a szemembe.

- Nem emlékszem! – vágtam rá.

- Gondolkozzon! – erőltette.

- Nem tudom! – erősködtem.

- Gondoljon vissza! – még mindig nem adta fel.

Megpróbáltam, azt tettem, amit mondott. Bármennyire is koncentráltam nem emlékeztem semmire, ami arra utalna, hogy bántottam bárkit is. Onnan, hogy hazaértem a munkából szerda este képszakadás, aztán már a kórházban voltam. Hogy ezek között mi történt azt nem tudom. Nem tudtam csak ennyit mondani annak a férfinak, aki látszólag nem volt megelégedve, de nem tudtam mit csinálni. Teljesen biztos voltam abban, hogy nem én öltem. Nem lennék képes rátámadni a szüleimre, ez hülyeség! Miért tettem volna? Nem veszekedtünk vagy akármi. Csak ültem és bámultam a velem szemben ülő férfire, aki úgy tűnt, hogy gondolkodik. A kezeit összekulcsolva tette a szája elé, arra támaszkodott és az asztalra meredt.  Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, semmi érzelmet nem mutatott. Sosem akartam más fejébe turkálni, mert ki tudja, milyen mocskos dolgok járnak benne, de most szívesen beleláttam volna. Valahol legbelül tudtam, hogy ezen az emberen fog eldőlni a sorsom, ami remélhetőleg nem a legrosszabb lesz. Mármint fogalmam sincs, hogy milyen lehetőségeim vannak, vagy hogy egyáltalán vannak-e. Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy a férfi nagy levegőt vett, majd a hosszas óráknak tűnő percek után végre megszólalt.

- Döntöttem. – kezdte, majd az összekulcsolt kezeit az asztalra tette és egy kicsit előrébb hajolt. – Az ütés miatt, ami a fejét érte egyes emlékek eltűntek és zavarodott. Addig amíg ez rendbe nem jön egy elmegyógyintézetbe küldöm. Hogy ott hogy kezelik azt már rájuk bízom. De nehogy azt higgye, hogy megúszhatja! Sok emberrel volt már dolgom! Jól tudom, hogy milyen fajta maga!

Csak tátott szájjal bámultam rá, kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam azt, amit mondott. Elmegyógyintézet? Azt hiszik, hogy megőrültem? Nem zárhatnak be oda, hisz nem tettem semmit és semmi bajom! Ez olyan igazságtalan! És mi az, hogy úgysem úszom meg? Mégis mit? Mi a fenét gondol rólam, milyen ember vagyok? Még csak nem is ismer! A hitetlenkedésem hamar átváltott dühbe, amit nem is rejtettem el.

- Nem küldhet oda! – emeltem fel a hangom. – Képes bezárni egy házba tele őrültekkel és kapok egy dilidokit is?  Én nem vagyok elmebajos, semmi keresnivalóm ott! Ez az egyik legnagyobb baromság, amit hallottam! Én nem csináltam semmit! Kérem engedjenek haza!

- Örüljön neki, hogy nem rosszabb helyre küldtem! Vagy oda megy vagy a rácsok mögé, ahol leülheti a büntetését, ami évekre szól! A helyében inkább egy „örültekkel teli házba” töltenék el egy kis időt, mint bűnözőkkel, akik még a börtönben sem képesek megbánni a tetteiket, sőt még ott is rémes dolgokat művelnek a gyengébbekkel! – azzal felállt, majd egy ajtócsapódással jelezte, hogy elhagyta a termet.                                                                

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust, amiből még nem derül ki semmi, de remélem azért tetszik majd... Ha tetszett akkor hagyj magad után kommentet, hogy tudjam, hogy jó. Jó olvasást! :)

Fehér plafon és kórház szag. Ezek voltak az első dolgok, amiket megtapasztaltam.Körbenéztem és láttam, hogy gépekre vagyok kötve. A kórterem nem túl nagy, egy embernek pont elég. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, vagy, hogy mi történt. Csak értetlenül néztem végig magamon, a testemből semmit sem láttam a takaró miatt. Minden fehér volt, a szoba mégis sötétnek tűnt a behúzott függöny miatt. Az egyik oldalamon egy asztal volt, amin egy pohár víz volt és mindenféle gyógyszer. Próbáltam kideríteni, hogy mi történhetett velem, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Hirtelen az ajtó felé kaptam a fejem. Egy faajtó volt üvegablakkal. Láttam, hogy odakint ég a villany és két alak áll meg az ajtóm előtt. Beszélgettek így hallgatózni kezdtem, hátha kiderítem, hogy miért vagyok itt.

- Magához tért már? – hallottam egy ismeretlen női hangot.

- Az előbb voltam bent és még mindig nem. - válaszolt egy mély hangú férfi.

- Mi lesz vele? – sóhajtott a nő.

- Börtön. – ez az egy szó miatt teljesen megijedtem.

Letéptem magam minden hülye gépről és az infúziót is kihúztam. Felálltam, de megszédültem és leültem az ágyra. Túl hirtelen akartam felállni.

- Még ki se hallgatták. – akadt ki a nő. – Semmit sem tudunk biztosan!

A férfi válaszát már nem hallottam, mert tovább mentek. Újra felálltam és most sikeresen elértem az ajtóhoz. Rátámaszkodtam a kilincsre és kinyitottam az ajtót. Körül sem néztem csak elindultam mezítláb a kopár kihalt folyosón kijáratot keresve. Egyre csak a „börtön” szó visszhangzott a fejembe. Még szükségem volt arra, hogy a falnak támaszkodva menjek, éreztem, hogy a fejem majd szétrobban. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon, mire lassan megfordultam. Egy barna hajú kontyos nő volt az fekete ruhában.

- Még nem szabadna mászkálnod. – mondta kedvesen.

Én megszédültem, így belekapaszkodtam a nőbe, aki visszavitt ugyanabba a szobába ahonnan jöttem.

Szereplők

Sziasztok! Elkezdtem egy új blogot, mivel a másikat szüneteltetem és ígérem, hogy ezt már normálisan átgondoltam! Tényleg! Megvan az eleje, a közepe és a vége is. Szóval... szereplők. Nem akartam képeket rakni róluk, hisz csak két főszereplőm van és azok a fejlécen vannak a mellékszereplőkről pedig nem olyan fontos képet rakni, szóval csak felsorolom a neveket és mindenkiről ki fog derülni, hogy kicsoda. Remélem tetszik majd a blogom! :)

Főszereplők:

Haven Bulter (18)
Niall Horan (19)

Mellékszereplők:

Mrs. Graham (56)
Clara Jhonson (37)
Abby (17)