1. rész - Kihallgatás

Sziasztok! Meghoztam az 1. részt, ami még rövid mert az elején tartunk, de azért remélem tetszik majd... Jó olvasást! ;)

*Haven

Reggel van és még mindig a kórházban vagyok. Senkivel nem tudtam beszélni, így még mindig kérdéses a számomra, hogy mi történt. Csak feküdtem az ágyban és meredtem a plafonra, vártam, hogy valami történjen. Így tettem kábé egy órán át, mikor nyílt az ajtó és az a nő lépett be rajta, aki idehozott. Feljebb csúsztam az ágyon és érdeklődve néztem rá.

- Jó reggelt. – köszönt, mire én csak biccentettem.

A nő egy kicsit messzebb húzta tőlem a széket, majd leült. Egy ideig nem szólalt meg, maga elé bámult, majd pislogott egyet és rám nézett.

- Nem tudod miért vagy itt, ugye? – kérdezte egy fájdalmas mosollyal az arcán.

- Nem. – feleltem halkan.

Már épp mondott volna valamit, mikor egy csapat fegyveres manus rontott be az ajtón. Fegyvereiket felém tartották, de én csak nagy szemekkel bámultam rájuk, miközben lassan felemeltem mind a két kezem. A nő kétségbeesetten nézett rám majd, a rendőrökre, vagy mik voltak ezek. Minden nagyon gyorsan történt, egyszer csak ketten lerántottak az ágyról és megbilincselték a kezem. Semmit sem értettem, fogalmam sem volt, hogy mire jó ez az egész.

- Mit csinálnak? – rivallt rájuk az ismeretlen nő.

Hiába mondott bármit is engem csak hurcoltak kifelé. Az egyik férfi lemaradt és azzal a nővel beszélt valamit. Nem hallottam, hogy mit, mert engem csak lökdöstek el onnan. Mezítláb voltam, de őket nem érdekelte, így vittek el a kocsiig. Feszülten ültem végig az utat, már azért is mert végig fegyvert fogtak rám. Már nem mintha valami olyasmire készülnék, hogy kiugrok a kocsiból, vagy bántok valakit. Minél előbb meg akartam tudni, hogy miért csinálják ezt velem. Mikor a kocsi megállt két nagy ember megint kirángatott és egy nagy épület felé vittek… a rendőrségre. Rám tört a pánik, mert eszembe jutott amit tegnap az a férfi mondott az ajtó előtt. Dutyiba fogok kerülni és nem tudom, hogy miért! Én nem csináltam semmit! Bár ezek az emberek nem úgy néznek ki mint akiket bármiről is meg lehet győzni. A folyosókon húztak végig, ahol nem volt senki, majd megálltunk egy ajtó előtt, amit kinyitottak. Egy terem volt, ami szinte üres volt, csak egy asztal és két szék volt benne. Az egyik széken egy középkorú férfi ült, nem tűnt túl barátságosnak. A ráncigálóim bevittek abba a terembe és szinte lenyomtak a székre. Végre levették a bilincset, amitől megkönnyebbültem, de ez sajnos nem tartott sokáig mert a kezemet a székhez bilincselték, majd kimentek. A velem szemben ülő pasas elég hidegen nézett rám, amiért még feszültebb lettem, mint eddig.

- Valószínűleg nem tudja, hogy miért van itt. – kezdte el, mire én csak megráztam a fejem. – Nagy ütés érte a fejét gondolom ezért nem emlékszik semmire ami történt. – egy ideig hallgatott, majd megint elkezdte. – Elég súlyos üggyel vádolják.

- Én nem csináltam semmit! – akadtam ki, most már elegem volt ebből az egészből. – Hol vannak a szüleim?

- Megölte őket! – nevetett fel gúnyosan.

- Meghaltak? – könnyek gyűltek a szemembe, sőt már éreztem, hogy folynak le az arcomon. – Én-én nem bántottam senkit!

- De igen. Sajnos ezt kell, hogy mondjam! – sóhajtott.

- Nem öltem meg őket! – tiltakoztam már zokogva.

Hogy vádolhatnak ilyesmivel? Sosem voltam agresszív, nem bántanék senkit! Nem őrültem meg! Ez valami vicc vagy egy rossz álom? Mert akkor már igazán felkelhetnék! Nem is értem, hogy miért gondolják azt, hogy én tettem! Nem ártanék senkinek, nem hogy a saját családomnak! Nem állíthatják ezt rólam! Egyszerűen nem! Fel sem tudtam fogni rendesen amit hallottam, egyre csak azt hajtogattam, hogy „Én nem öltem meg senkit”

- Bizonyítékunk is van. – szólalt meg a férfi egy kis idő múlva. – Amikor a kórházba vitték a szülei vérét találták meg magán és a gyilkos fegyver is előkerült.

- Az nem lehet! – ráztam a fejem, a könnyeim egyre csak hulltak.

- Mondja el mire emlékszik! – nézett mélyen a szemembe.

- Nem emlékszem! – vágtam rá.

- Gondolkozzon! – erőltette.

- Nem tudom! – erősködtem.

- Gondoljon vissza! – még mindig nem adta fel.

Megpróbáltam, azt tettem, amit mondott. Bármennyire is koncentráltam nem emlékeztem semmire, ami arra utalna, hogy bántottam bárkit is. Onnan, hogy hazaértem a munkából szerda este képszakadás, aztán már a kórházban voltam. Hogy ezek között mi történt azt nem tudom. Nem tudtam csak ennyit mondani annak a férfinak, aki látszólag nem volt megelégedve, de nem tudtam mit csinálni. Teljesen biztos voltam abban, hogy nem én öltem. Nem lennék képes rátámadni a szüleimre, ez hülyeség! Miért tettem volna? Nem veszekedtünk vagy akármi. Csak ültem és bámultam a velem szemben ülő férfire, aki úgy tűnt, hogy gondolkodik. A kezeit összekulcsolva tette a szája elé, arra támaszkodott és az asztalra meredt.  Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, semmi érzelmet nem mutatott. Sosem akartam más fejébe turkálni, mert ki tudja, milyen mocskos dolgok járnak benne, de most szívesen beleláttam volna. Valahol legbelül tudtam, hogy ezen az emberen fog eldőlni a sorsom, ami remélhetőleg nem a legrosszabb lesz. Mármint fogalmam sincs, hogy milyen lehetőségeim vannak, vagy hogy egyáltalán vannak-e. Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy a férfi nagy levegőt vett, majd a hosszas óráknak tűnő percek után végre megszólalt.

- Döntöttem. – kezdte, majd az összekulcsolt kezeit az asztalra tette és egy kicsit előrébb hajolt. – Az ütés miatt, ami a fejét érte egyes emlékek eltűntek és zavarodott. Addig amíg ez rendbe nem jön egy elmegyógyintézetbe küldöm. Hogy ott hogy kezelik azt már rájuk bízom. De nehogy azt higgye, hogy megúszhatja! Sok emberrel volt már dolgom! Jól tudom, hogy milyen fajta maga!

Csak tátott szájjal bámultam rá, kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam azt, amit mondott. Elmegyógyintézet? Azt hiszik, hogy megőrültem? Nem zárhatnak be oda, hisz nem tettem semmit és semmi bajom! Ez olyan igazságtalan! És mi az, hogy úgysem úszom meg? Mégis mit? Mi a fenét gondol rólam, milyen ember vagyok? Még csak nem is ismer! A hitetlenkedésem hamar átváltott dühbe, amit nem is rejtettem el.

- Nem küldhet oda! – emeltem fel a hangom. – Képes bezárni egy házba tele őrültekkel és kapok egy dilidokit is?  Én nem vagyok elmebajos, semmi keresnivalóm ott! Ez az egyik legnagyobb baromság, amit hallottam! Én nem csináltam semmit! Kérem engedjenek haza!

- Örüljön neki, hogy nem rosszabb helyre küldtem! Vagy oda megy vagy a rácsok mögé, ahol leülheti a büntetését, ami évekre szól! A helyében inkább egy „örültekkel teli házba” töltenék el egy kis időt, mint bűnözőkkel, akik még a börtönben sem képesek megbánni a tetteiket, sőt még ott is rémes dolgokat művelnek a gyengébbekkel! – azzal felállt, majd egy ajtócsapódással jelezte, hogy elhagyta a termet.