3. rész - Bezárva

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem! De most meghoztam a 3. részt, ami nem annyira hosszú, de remélem azért tetszik majd! Jó olvasást!

*Haven

Olyan volt, mintha egy pincébe kerültem volna. Sötét volt és hűvös, poros, koszos. Egy keskeny folyosón mentünk végig mellettünk nagy vasajtók sorakoztak, amiken egy kis rácsos ablak volt. Az ajtókon lakat, lánc és még tolós zár is volt, képtelenség lenne onnan kijutni. Az egyik előtt megálltak az őrök, az egyik kivett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta az ajtót. Nem voltak túl kedvesek velem, főleg nem az, akibe beleharaptam. Úgy belöktek az ajtón, hogy a földre estem, ami kemény volt és hideg. Felálltam és az ajtóhoz rohantam, ami becsukódott előttem, így elzárva azt a minimális fényt, ami kint volt. Kinéztem a rácson és láttam, hogy az őrök bebiztosítják a zárakat, majd elmennek. Elsétáltam az ajtótól beljebb a cellába és megcsapott a bűz. Fintorogva néztem körül, majd megakadt a szemem valamin, amiről halvány lila gőzöm sincs, hogy mi. Közelebb mentem hozzá és leguggoltam. Kétség kívül onnan jött ez a förtelmes szag. Már épp nyúltam volna felé, mikor meghallottam egy hangot:

- Én a helyedben nem nyúlnék hozzá! Az előtted lévő fickó felvágta magát és nem nagyon takarítottak utána. – nagyra nőtt szemekkel pattantam fel onnan, mikor tudatosult bennem, hogy az a fehér cucc valamilyen belső szerv. – Kár, pedig bírtam a pasast.

A tudattól, hogy valaki itt lett öngyilkos és én látom a belső szervét, sőt a bűzét is érzem elkapott a hányinger. Csak egy kis idő múlva néztem arra amerre a hangot hallottam. Az a fiú volt az, akit ma reggel elvittek az őrök. A mellettem lévő cellában volt, de átlátott hozzám, mert az őt és engem elválasztott falon volt egy kisebb rácsos ablakszerűség, mint az ajtón. Ahogy ránéztem elég rémült fejet vághattam, mert elkezdett nevetni, bár fogalmam sincs, hogy ez miért olyan vicces. Ez után eszembe jutott, hogy hol vagyok és meg sem próbáltam megfejteni, hisz biztos, hogy ő beteg.

- Neked az vicces, hogy itt meghalt valaki? – kérdeztem felháborodva.

- Nem, nekem az vicces, hogy milyen fejet vágsz. – javított ki.

Erre csak hitetlenkedve megráztam a fejem, majd újra arra a dologra néztem és még rosszabbul éreztem magam. A hányinger egyre erősödött, féltem, hogy kipakolom a kis rókákat. Már a szemem is bekönnyezett a rosszulléttől, mikor a fiú újra megszólalt.

- Ou, elég rosszul nézel ki! – jegyezte meg. – Igazából csak vicceltem és az egy penészes valami…

Az utolsó mondatára egyszerre könnyebbültem meg és akadtam ki. Egyáltalán nem volt vicces ez az egész és teljesen felidegesített ezzel. Nagy levegőket vettem, hogy felfogjam az egészet, majd dühösen néztem a fiúra, akinek valószínűleg ez feltűnt.

- Ez csak egy vicc volt. – mondta.

- Mindig ilyen beteg vicceid vannak? – akadtam ki.

- Csak ha akad valakivel beszélnem, de általában nem. – válaszolt.

Hirtelen felindulásból a kezembe gyűrtem a magát ágynak nevező rozoga matracról a plédet és a penészes bigyót belecsomagoltam – persze nem nyúltam hozzá – majd betoltam a matrac alá.

- Te meg mit művelsz? – érdeklődött a fiú.

- Megszabadulok ettől a valamitől. – mutattam utána.

- Hát jó. – vont vállat.

Egy időre csend állt be közénk, ő még mindig ott állt és én sem mozdultam meg. Végül megtörtem a csendet.

- Miért vagy itt? – fordítottam felé a fejem.

- Úgy érted, hogy itt ahol most vagyok, vagy úgy átlagosan? – bonyolította túl a dolgokat.

- Mindkettő. – feleltem.

- Egyszerre csak egy kérdésre válaszolok. – jelentette ki, majd meg se várta a reakciómat. – Azért zártak be a jelenlegi helyemre, mert összeverekedtem az egyik hibbanttal.

- Azt láttam. – válaszoltam. – Pont akkor hoztak be.

- Igen tudom. Mindenki rólad beszél, nincs olyan élőlény ebben a tákolmányban, aki ne ismerne kivéve Kylant, akinek 5 másodperces a memóriára. – mondta és én teljesen megijedtem.

- Szóval mindenki tudja, hogy miért kerültem ide? – meresztettem rá nagy szemeket.

- Csak találgatnak. Mindenki csak annyit tud, hogy szörnyű dolog miatt, de ne aggódj, mindenkivel ezt csinálják, aki új. Idővel elfelejtik. – legyintett a végére. – De pontosan miért is vagy itt?

- Azt hiszik, hogy megöltem a családom és szociopata vagyok. – sóhajtottam.

- És így van? – tette fel ezt a kérdést nemes egyszerűséggel.

- Nem! Nem vagyok őrült! Miért hiszi mindenki ezt? – akadtam ki.

- Hé, nyugi! Én nem ítélek el senkit! Nekem elhiheted! – mondta, majd hozzátette. – Mellesleg nem úgy nézel ki, mint aki képes lenne gyilkolni.

- Ez valamilyen szinten nyugtató. – vallottam be. –Egyébként te miért vagy itt? Úgy értem olyan általánosan.

Egy ideig habozott, nem szólalt meg, mintha gondolkodna. Már épp bocsánatot akartam kérni, mert lehet, hogy rosszul érintette ez a kérdés, mikor megszólalt.

- Csak azért, mint te. – válaszolt, majd megfordult és elindult befelé a cellájába.

Nem mondott többet, én meg nem tudtam, hogy most megbántottam vagy valami. Úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten ez nem ér, mert én elmondtam, hogy mi történt még akkor is, ha nem a legjobb erről beszélni, aztán rájöttem, hogy ebben nincs semmi, mert nekem sem lett volna kötelező beszámolni az élményeimről. Lassan odasétáltam a rácshoz és lábujjhegyre álltam, hogy be tudjak nézni normálisan. A fiú, akinek még mindig nem tudom a nevét a matracon ült.

- Meg bántottalak? – kérdeztem.

- Nem. – nézett fel rám, majd hanyagul megvonta a vállat. – Csak elfáradtam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd elsétáltam volna a rácstól.

- Hé. – szólt utánam, mire visszafordultam. – Mi a neved?

- Haven Bulter. – válaszoltam. – Neked?

- Niall.

Bólintottam, majd hátat fordítva neki elindultam a matracom felé, ami alatt ott volt a pokrócba tekert undorító valami, így csak a szélére ültem rá. Egy idő után összekuporodtam, majd lehunytam a szemem…

Csörömpölésre keltem fel, amit az őrök okoztak, ugyanis kinyitották az ajtót és egy rozsdás vastálat löktek be rajta, majd becsapták az ajtót és a zárral kezdtek el babrálni. Megvártam, míg elmentek és a tálhoz sétáltam. Egy szelet üres kenyér volt benne. Megmordult a gyomrom így felvettem onnan. Kemény volt, de tudtam, hogy jobbat úgysem adnak. Átnéztem Niallhöz, de nála nem láttam semmi kaját.

- Te miért nem kaptál? – kérdeztem.

- Mert egyszer megpróbáltam kiszökni. – válaszolt.

A kezemben lévő kenyérre néztem, majd rá. A következő mozdulatom az volt, hogy félbetörtem és átnyújtottam az egyik darabot a rácson.

- Tessék. – mondtam.

- Kösz. – mosolygott rám halványan és elvette.

Ez után csend telepedett közénk, mert mid a ketten ettünk. Mivel kemény volt a kenyér elég nehéz volt elrágni, de én személy szerint már 3. napja nem ettem, szóval elhatároztam, hogy legyűröm még akkor is, ha beletörik a fogam. Végül sikerült megennem a kenyeret úgy, hogy épen maradjanak a fogaim. Ez után újra ledőltem, mert eléggé fáradt voltam és lehunytam a szemem, de nem aludtam. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor nyitottam ki újra a szemeimet. Nem tudtam, hogy kábé milyen napszak lehet, idebent aztán el lehet veszíteni az időérzékedet. Azt sem tudtam, hogy mennyi ideig leszek itt bent, vagy, hogy kiengednek-e innen. Az egyetlen ember, aki ebben már jártas lehet az a mellettem lévő cellában van. Oda is mentem a rácshoz és bekukkantottam. Nem nagyon láttam akármit is, mert sötét volt.

- Psszt! Niall! – szólítottam meg.

- Tessék? – hallottam meg egy fáradt hangot a sötétből, majd a hang forrása a rácshoz sétált.

- Meddig tartanak idebent? – kérdeztem.

- Az attól függ. Lehet 1-2 hét, hónap, változó. – válaszolt. – Miért zártak be?

- Szökni próbáltam. – mondtam.

- Ezt mások veszélyeztetésének és fellázításának veszik, szóval 1-2 hét. – felelte.

- Wow, profinak tűnsz a témában. – ismertem el.

- Csak kitapasztaltam. – vont vállat.

- Mennyi volt a legtöbb idő, amit bezárva töltöttél? – érdeklődtem.

- 3 hónap. – válaszolta. – Aztán visszaraktak 2 hétre.

- Miért kaptál 3 hónapot? – meresztettem rá a szemeimet.

- Egy bonyolultabb szökés miatt. – kezdte. – Volt a sok buggyant közt valaki, aki hasonló volt, mint én. Kylenak hívták. Elég jóba lettünk és kitaláltunk egy szökési tervet. Sokat készültünk rá, sőt majdnem sikerült, de közben Kyle meghalt. Engem elkaptak és bezártak 3 hónapra.

- És a 2 hét? – értetlenkedtem.

- Verekedés miatt. – vont vállat.

- Sajnálom. – mondtam.

- Mit? – ráncolta a szemöldökét.

- Kylet és, hogy nem sikerült elszöknöd. – pillantottam fel rá.

- Én is. – sóhajtott.

Fogalmam sincs, hogy hány napja lehetünk itt, de egyik reggel – ezt onnan tudom, hogy Niall szerint általában reggel jönnek le az őrök – arra keltem, hogy nyílik a lejáró ajtaja, majd a léptek egyre közelednek. Elhaladtak az ajtóm előtt és Niallénál álltak meg. Odasiettem a rácshoz, Niall csak állt és az ajtót nézte. Hallottam, hogy az őrök azzal a sok zárral babrálnak, kiengedik.

- Niall. Szólítottam meg, mire felém fordította a fejét. – Ha kiengednek, ugye megvársz?

- Hogy érted ezt? – kérdezte.

- Ígérd meg, hogy nem szöksz el addig. – mondtam.

- Nem fogok. – mosolyodott el.

Ekkor nyílt az ajtó és az őrök hátrafogták Niall kezét, majd kirángatták onnan.